2008. március 2, vasárnap, 19:36

Hétköznapok

Ugrás a kommentekhez

Késő délután

Másfél hónap alatt összegyűlik mindenféle tapasztalat az emberben, ha egy teljesen új közegbe kerül. Nem sok, csak éppen annyi, mint egyébként vagy egy év alatt szokott. Kiderül például, hogy egy olcsó hotelban ha neszeket hallasz éjszaka, nem muszáj felkapcsolnod a villanyt, kivéve ha igazi természetbúvár vagy és elbűvölnek az állatvilág olyan csodái, mint egy kölyökmacska-méretű csótány (tudom, hogy ellenállnak a radioaktív sugárzásnak, de egy 44-es túrabakancsnak nem – kipróbáltam). Továbbá ha a szobád ablaka foncsorozott üvegből készült, akkor kár keresned mögötte a szédületes panorámát. De más téren is. Ha azt hallod állandóan, hogy a külföldön élő hazánk fiai mennyire széthúznak és kihasználják egymást, ahol csak tudják, akkor meglepő egyfolytában az ellenkezőjét tapasztalni. Sztorikat persze azért hallottam, amik alátámasztják az eredeti megállapítást, de akkor is!

Ismeritek azt, amikor üvölthet melletted a zene, kitörhet a harmadik világháború, nem számít, édesen alszol tovább, aztán egyszercsak jön egy aprócska nesz és arra felriadsz? Hát én megtapasztaltam ezt kb. a negyedik munkanapomon. A telefonom ébresztőjére nem ébredtem fel, csak arra, hogy épp SMS-t kapok a főnökömtől, hogy 20 perce dolgoznom kellene már. Elég kínos volt, de azért a világ vége nem jött el. Ettől eltekintve szerintem elég jól mennek a dolgok, viszont nagyon kevés órát hagynak dolgozni (heti harminckettőt), így keresgélek munkát tovább, hátha (biztos) találok valami jobbat.
97% Közben volt egy rejtett ellenőrzés, ami mintavásárlást jelent. Bejött valaki, mint egy hétköznapi vendég és alaposan megfigyelt minden apró mozzanatot, arról írt egy jelentést, amit megküldtek a Store Manager-nek is. Pont én dolgoztam meg Gonzalo, a spanyol srác és az üzletvezető is bent volt. Eredmény: 97%. Nem olyan rossz szerintem, de kábé annyi jött le belőle, hogy én lassú voltam, Gonzalo pedig nem tett fel egy kérdést, amit kellett volna. Ezek mindenhol egyformák! Legalább annyit odaírt, hogy “Well done, guys!”, ha nem is mondott semmit. Gondolom ennek is örülni kell…

A Starbucks, ahol dolgozom

Jan, a területi igazgató elég érdekes figura. Tanítani kellene, ahogy beszól az embereknek. Tényleg. Például egyik nap elég borostás voltam, meg is jegyezte, mire elkezdtem kicsit mentegetőzni, hogy hát igen, reggel nem tudtam borotválkozni, stb. Erre ő mondja, hogy dehogy is, semmi gond, igazán jól áll! Tényleg! Semmi gond! És vigyorog. Az ember meg csak áll, és fogalma sincs, hogy most ez őszinte volt, vagy igazából nagyon is gond szerinte, vagy mi van. A következő Aneta volt, az üzletvezető. Mondta neki, hogy érezte a parfüme illatát és ugye Channel. (Céges szabályzat, hogy tilos parfümöt használni, mert az “elrontja a kávé aromáját”) Ööö… Igen az. És ugyanaz az idétlen mosoly, mint ami az előbb rajtam is lehetett. Ó, hát nagyon finom az illata! És széles mosoly. “Köszi!”

12-én volt egy céges buli a London központi területén dolgozó Starbucks alkalmazottaknak (utó-karácsony/Szilveszter, vagy mi), egy menő klubbot béreltek ki a Temze partján, annyi kaja volt, hogy nem tudott elfogyni, és elvileg 5 ingyen ital lett volna, de gyakorlatilag az is korlátlan volt (ha valakinek nem maradt olyan kis ticket, ami a belépéskor adott karszalagon volt, akkor kapott újat).
Nekem jobban tetszett viszont az a buli, amit a rákövetkező szombaton az egyik magyar lány, Kriszta tartott abból az alkalomból, hogy a család, akiknél au pair elutazott Hollandiába egy hétre. Maga a ház sem semmi: vagy 5 szint, majd’ minden szobában márványkandalló, szembe vele botanikus kertel vetekedő privát park. Ez az a környék, ahol a sarkon nem ABC, hanem Ferrari szalon van. De tényleg.
Úgy 30-an lehettünk, de nem mindenki olyan, aki itt él, voltak barátok Magyarországról is. Jó volt!

A szomszéd szobából kiköltöztek az ausztrálok és helyettük két olasz egyetemista srác jött (28 és 29 évesek, szóval valami másoddiploma vagy PhD lehet), akik valamilyen élelmiszeripari kutatást csinálnak az angol társegyetemüknél. Jó fejek. Dumálgattunk, mondták, hogy itt csak kábé kétszerannyi pénz jut a labor felszerelésére, mint otthon, Itáliában, ilyen gépeket még soha nem is láttak. Beszélgettünk mindenféléről. Elég lesújtó véleménnyel vannak az olasz politikáról. Azt vallják, hogy kritikus helyzetben semmi gond nincs az olasz emberekkel, de amíg egy tál pasta oda kerül az asztalra, addig változásra nem lehet számítani. Silvio Berlusconi hiába szorult ellenzékbe, olyan hatalom öszpontosul nála (minden téren, ami fontos: politika, média, futball), hogy lehetetlen megingatni és bármiben lefogadnák, hogy legközelebb megint ő kerül majd ki győztesen. Kicsit irigykedve néznek a kelet-európai országokra, ahol 28-30 évesen olyan pozíciókat lehet betölteni vállalatoknál, ami náluk elképzelhetetlen, minimum 50 évesnek kell lenni hozzá. Azért elmeséltem nekik én is ezt-azt, hogy kicsit árnyaltabb legyen nekik a kép. Mondták, hogy a többi hagyományosan nagy ipari országban, mint Franciaország, Németország, vagy éppen Anglia egészen új iparágak születtek az elmúlt pár évtizedben, míg Olaszországban azzal a néhánnyal küzdenek, ami eredetileg is megvolt és próbálnak versenyképesek lenni – ez viszont nagyon kevés a haladáshoz. Aztán beszéltünk fociról is, teljesen belelkesültek, amikor a VB-győzelemről esett szó, úgyhogy azért megemlítettem nekik, amikor tavaly 3-1-re kikaptak Magyarországtól és szóba került a vízilabda is 🙂

Én és a talján cimborák

Amúgy épp az előbb hallottam, hogy egy fővel kevesebben lakunk most a házban, az egyik ausztrál srác (akivel amúgy nem is találkoztam – nem túl sok időt töltök “itthon”) úgy döntött, hogy jobb lesz neki valahol Dél-Amerikában. Annyira nem lep meg, figyelembe véve, hogy már kétszer is járt itt a rendőrség őt keresve (kokain, verekedés, ilyesmik miatt), másodjára a cuccait is elvitték. Ráadásul úgy tűnik van, aki hülyére akar venni minket a rezsi-fizetéssel is (az nincs benne a szobaárban, mint általában mindenhol), így épp itt az ideje, hogy továbbálljak. Pár nap múlva költözök is Battersea-be, egy kétszintes lakásba 3 másik magyarral (akik Tibi, a húga, Kriszti és egy másik lány, akivel még nem találkoztam mert jelenleg Bristol-ban van). Annyira nem jó környék, mint ez, viszont a társaságot és a lakás állapotát össze sem lehet hasonlítani. Az sem egy palota, de legalább a tisztasággal és higiéniával nem lesznek problémák, az biztos. A két olasz srácot fogom egyedül sajnálni; a múltkor is kérdeztem a konyhában, amikor összefutottam az egyikükkel, hogy milyen meccset néznek, mert át lehetett hallani, egyből át is hívtak, hogy nézzem velük (a Juventus – Torino meccs valami kínai csatornán jött be az interneten). Francesco nagy Juve drukker, a haverja, Stefano viszont ellene van, vicces volt látni az ellenkező reakciókat meg ahogy ugratták egymást. Máskor meg egy eredeti olasz pásztára hívtak meg, amit Stefano készített; mondtam nekik, amikor unszoltak, hogy tartsak velük, hogy oké, de csak egy keveset kérek. Elém raktak egy hatalmas adagot és mondták, hogy Olaszországban ez a kevés. Mondom én, jó fejek!

Kicsit turistáskodtam is, épp errejárt egy régi ismerős, Anette, így felhívott és elmentünk a London Aquarium-ba. Tetszett nagyon, de igazán nincs okunk szégyenkezni a Tropicarium miatt. Persze az előző kicsit igényesebben van kidolgozva, de például nincs üvegalagútjuk a cápás medencében 🙂

Cááápaaa!!!!!

Színes halacska

Még hal

Rája

Épp teknőst fotózok :)

Medúza

Ma hivatalos voltam egy hillsongos spanyol-magyar buliba, de elég szerencsétlenül sikerült kiválasztani a helyszínt, a hétvégén felújítás miatt nem közlekednek metrók a Northern Line-on, pedig annak az Old Street megállójának közelébe kellett volna menni. Munka után (6-ig dolgoztam) nekiindultam és bolyongtam egy darabig (a metró-információnál is elég tanácstalanok voltak), aztán győzött a fáradtság és hazajöttem.

Hát nem pont ezek voltak az elmúlt hónap eseményei, de ezek is. Volt emellett még sok küzdés meg öröm meg stressz meg lazulás, de hirtelen most ezek jutottak eszembe.

Ne habozzatok írni, minden otthonról jövő üzenetnek örülök, úgyhogy hajrá! 🙂

2 hozzászólás

  • Szia Dávidom!!
    Soraidat olvasván eszembe jut a Lakótársat keresünk című film. Nagyon örülök, hogy jól mennek a dolgaid, de kérlek reagálj valamit a levelemre!!
    Pusz Pirosod

  • Kaldenecker Ferenc
    május 9th, 2008 at 11:32

    Szia Dávid! Nagyon örülök, hogy végre rád találtam az internet világában! A mai napon emlegettünk téged Lantos Timivel. Hogy vagy, mi van veled?Képzeld a Rostinak 2008.05.09.-én 10 óra 38 perckor 3600 grammal és 57 centivel fia született!
    Remélem eljutnak majd hozzád soraim. Kérlek írj magadról ha van egy kis időd.
    Üdvözlettel: Kaldenecker Ferenc Miklós
    Monor 2008. 05. 09. 12 óra 32 perc.

Hagyj üzenetet